A lelkemben él egy macska
Hófehér és puha, pihe
A fülecskéje kicsit kacska
És kis bajsza van nékie.
Ez a macska: gyermekkorom
Minden álmom, vágyaim
Ott nyugoszik egy mély ponton
És reszketve áll lábain.
A külseje, mint patyolat
Mit bűn foltja fel nem sértett
Oly fehér, mint vakolat
Mit senki meg nem értett.
*
Ám néha eme macska
Lelkem mélyében felborzad:
Éltem –látja- elég gyatra
És hozzáállásomon is elborzad.
Ez a macska, akkor onnan
Egy hangos nyávogást megejt
Hisz kijönni nem tud honnan,
Ám a múltról mégsem felejt.
Emlékeztet arra: ki voltam régen
Egy ártatlan kis Csöpp
Aki szálkától félt a stégen
Nem tudván: az Élet néha szembeköp
Aki örült a hulló hónak
Ki minden szülinapon kívánt
Ki répát vitt a konflislónak
És hűen várta a királyt.
Ki a gilisztákkal jól eljátszott
A csigákat is kedvelte
És ha egy banánhéjon elcsúszott
Önmagát mégse feledte.
Ez a gyermek (mint a macska)
Jóságos volt és puha
A hozzáállása néha csacska
És a járása egy kicsit fura.
*
Örülök, hogy a lelkemben
Egy ilyen macska él
Aki mindig reményt kelt bennem
Ha érzem, az élet kemény.
Utószó
És miért nem marad nyugton lelkemben
Hosszútávon e puha Cica?
Egyrészt mert a sors kegyetlen,
Másrészt mert van egy fura bacija.
Gógyíthatatlan beteg a pára
Ezért kell nyávognia nékie
Utálja, hogy be van zárva
És, hogy nem lehet színre lépnie.
Én ez ellen nem tehetek
Hogy a diagnózis, lám
Habár a külvilágba én mehetek, a
Klausztrofóbiás, a macskám.
Heizinger Anita
Székesfehérvár—Veszprém, 2013. április 11.