alighogy elmentél
hiába tudom legbelül hogy úgyis visszajössz
rettegni kezdek
talán most örökre egyedül maradtam
tehetetlenül nyervogok az ajtót kaparva
szétszaggatom a csipketerítőt
a herendi porcelán
ezeregyedszer is
a parkettán végzi ezer darabban
mikor megjössz végre az ajtó már szinte magától nyílik
s a vázát nagy műgonddal
mosolytalanul ezeregyedszer is összeragasztod
de csipkére vert önuralmam
nem mentheted meg újra meg újra
(pánikba esek ha nem veled vagyok)
többször volt már hogy menni akartam
de mikor hiányozni kezdtél nem találtam haza
nem rajtam múlt hogy nem féknyomokkal hátamon végeztem
féltésből bezársz
s csak innen tudom mennyit is számítok neked
de a portyázás éltet
hogy válasszak köztetek nem kérheted
hisz nálad jobban senki se tudja
hiányod bennem mekkorára nőne
(talán csak akik ezt kívülről látván
fejcsóválnak miközben futva
rendet hánysz utánam mentegetőzve
klausztrofóbiás a macskám)