„Mi van belül?”
Ha az ember leül
néhány tökre jófejnek tűnő
idegennel egy-két sörre,
mindjárt jön a klasszikus kérdés,
érzés nélküli olcsó érzelgés,
a kényszer, hogy vallj magadról
annak, ki megítél egy szavadról,
ki nem olvas a szemedből, de enne tenyeredből…
Az ilyet én egyből kiütöm a nyeregből.
„Mi van belül?”
Lélekbúvár merül,
te izzadsz, s ő kérdezni kényszerül.
Mert akárhogy is szeretnéd - s a felárat megfizetnéd –
hogy lényeged szavak nélkül tapintsa,
simítsa, és ne irtsa
azt se, amit magadban utálsz…ő csak egy agyturkász,
s ez lehet gáz, de az egyetemen pszichológiát
tanult, és nem telepátiát.
„Mi van belül?”
Ha a szíved hevül, s épp egyedül
vagy, talán elérsz egy határhoz,
hol már nem az elméd határoz
és ha hívnak, belemégy…
Eltelik három nap, vagy négy,
majd „Én hülye, belementem!” mondod. Késő,
és hiába sajnál legjobb barát, barátnő.
Ha a szíved hevül, egyedül az érdekel:
mi van belül?
- kérdezte Leonardo, és a szikét
úgy szúrta a húsba, hogy két
oldalra fittyent, ami egy volt,
és nem érdekelte gennyszag, vérfolt,
mámortól hajtva vágott, boncolt…
S hogy mi az ember lényege,
ott benn megtalálta-e?
Hogy mi van belül, vajon
arról a felszín fecseg-e?
Hallgat-e a mély, és ecset-e,
mi legjobban mutatja a valót?
Vagy a költő, zenész, netán a karót
nyelt nyárspolgár – ha van ilyen –

tudja leginkább, hogy milyen
az az élet, amiért halni érdemes?
Filozófus, anya, szerzetes,
diák, vagy épp a kisgyerek sejti legjobban,
hogy élő és holt dolgokban
mi van belül?
Erőm merül.
Látni kezdem
(bár e szerephez nincs semmi kedvem),
hogy omega és alfa én vagyok,
és csak magamról vallhatok.
El is mondanám, ha nem unnád
s nem járna közben fejedben a dunyhád
- mert a más belseje
nekünk gyakran oly közömbös,
mint egy január elseje.

Hogy mi van belül?
Egy macska. A macskám.
Ha őszintén nézek a görbe,
mindentudó tükörbe,
ő néz vissza rám.
A macskám, ki ölbe vágyik,
bár idegentől félni látszik,
és sosem tudja, hogy a vágya
erősebb a simogatásra,
vagy a tapasztalattól táplált
bizalmatlansága.

Hogy mi van belül?
Egy macska. A macskám,
aki néha tigris, és a karmán
vészesen villan a kedv támadásra,
nemcsak önvédelemből - akkor is, ha másra
vágyik, mint a hétköznapi ritmus
egyformasága.
És néha oroszlán, ki vadászni indul
éjjel, ordít, és sörényét vadul
rázza, szeme lobban,
és a homokban talpa puhán dobban.

Hogy mi van belül?
Én vagyok. A macskám. Látod,
bezártam őt a szívembe, pedig hát ott
nincsen neki jó helye,
hiába teje, kenyere -

szabadulna, mert a szabadság léte lényege.
A macskám. Utál bent lenni,
s álarcaimmal arcát elfedni…
De erre egy magát fene nagy óriás-
nak képzelő pszichiáter
csak legyintene: „klausztrofóbiás”.
A macskám.