.jpg)
Az utolsó szombat este novemberben. A Dubniczay ház még sötétben, a Méhkasaula fényfestői még nem érkeztek meg. Összefutok Poller Imivel - az egyik szervezővel - a bejáratnál, aki mondja hogy bent már melegszik a hangulat, van tea, sütemény, zsíros kenyér. Mi kell még? A pécsiek is baktatnak felfelé a macskaköves Vár utcán. Bent lepakoljuk a kabátot, és körülnézünk. Mindenhol nagy a Csend. Kicsit megszeppenve veszem elő az oda nem illő sörös dobozokat. "Mi mégis csak punkok vagyunk" - menti meg a helyzetet T.G. - én kinyitom az egyiket, és jólnevelten átbattyogok a másik helységbe, ahol még javában folyik a beszélgetés a Csendről.
Fél órás csúszásban vagyunk. Felhangzik a Csendes éj, Ötvös-Cseke Noémi selymes torkából, így teljes a meghitt hangulat. Közben a kis slammer csoport szétszéled, beszélgetünk és ide-oda csapódunk egymás - egy doboz sör - egy-egy girizd mandarin - vagy fahéjas tea mellé. Egy idős néni megszólít minket: "Tessék mondani, itt lesz a felolvasó est?" - erre a kérdésre lazán annyit mondok, igen, itt lesz a slam poetry. Szegény, furcsán nézett, biztosan nem tudta hogy miről beszélek, ilyen "slam poetry" féle káromkodásokhoz biztos nincs hozzá szokva. Mi jöhet még ez után?
A koncert végén Herth Viktória - a másik főszervező - átadja a szót, és én a kedves közönséget, a székükkel együtt a verses estre invitálom, a mellettünk lévő szobába. Hamar megtelik a terem, az átlag korosztály más, mint amihez hozzászoktunk. Azonban kiderül, hogy az idősebbek is épp úgy rajonganak a költészetért, mint mi magunk.
A pécsiek közül számomra teljesen új arcként Bicskó Attila szórja jól megszerkesztett szavait, a csendről és a háborúról. Aldo mobilból olvas, és előad, mint mindig, a közönség álla a padlón. T.G. szentel - kenyeret és csendet, hanggal és tettel. Kövi megmondja a frankót, még ilyenkor is, hiszen a politikához a csend is társul. Varga Marietta - rajtam kívül ő versel Veszprém színeiben - kedves hangjával elbűvöli a közönséget. Jómagam - csak úgy megszokásból - szavaimban hozzávágok egy poharat a falhoz. Utánunk nagy a Csend.
A közönség nagyon hálás. Mi pedig megkaptuk azt, amiért jöttünk, figyelmet és megbecsülést. Köszönjük!
Írta: Kotroczó Máté
Ízelítőként fogadjátok Varga Marietta versét:
A csend felé
A bamba-kék égben
merev madarak úsznak.
Koponyáikat feszíti a tudás,
a hallgatni tudás zúzó ereje.
Sebesen hatolnak be a széles légbe,
testük összefagy egy kicsinyke ékbe.
Szárnyaikra ül a közelség becéző gátja.
Közelednek a csend birodalmába.
Illés Regina is szeretett volna részt venni az eseményen, de sajnos nem tudott, viszont megosztotta velünk a november 9.-én már előadott versét:
Csend
Ülve némán taposom hangom.
Nézek ki a fejemből, kezembe a lantom.
Pengetem, de nem szól, a néma filmnek részese,
Megkérdezem jól van-e, a válasz vajon téves-e?
Kinyitja a száját, húrjai remegni akarnak,
De nem értem én felét se a tátongó szavaknak.
Maradnak, tőlem nem menekülnek, nem is szaladnak,
amilyen csöndesek, annyi pofont adnának a falaknak,
mely bezárta őket, némaságra intette,
halkan, de biztosan, pár szóval megillette.
Ami így szólt: csöndre intek minden öntelt kincset,
körbe hintek minden bőrrel filcelt inget.
Idegembe dobálózva tépelődök szépen,
szépségembe tépelődve doblózok éppen.
Kérem szépen...kinek nem inge, ne vegye magára.
Ordítva vágtam volna bele a szavába.
Ha már ma nem is, de talán holnap
kitörném a csend membránját, hogy végre szóljak.
Hisz a nagy kutyák is azt mondják, hogy némán élni badarság,
hát minek éljem úgy életem, ha itt a szólás szabadság?!
"Mi más is lehetnék, csönded neked?!"
Mondta Cseh, meg Punnany, hát higyjetek
amit akartok, én szólok akkor is, ha nem kell,
mert némaságba zárkózva nem vagyok én ember.
Csend...
Néha jól eső érzés, olykor a halál.
Remélem mihamarabb gazdára talál.
Mert én nem viselem gondját se tegnap, se ma, se holnap.
Még ő se mondja meg nekem, mikor hogyan szóljak!